Nem önként megy, hanem elküldték, de nem hullat könnyeket. Fatalista, hisz a sorszerűségben. Orosz Barbara úgy gondolja, amikor bezárul egy kapu, kinyílik helyette sok másik. A Best podcastjában Kun Zsuzsa beszélgetett a műsorvezetővel.
Barbara, Barbi, hogy szólítsam?
Orosz Barbara: Mindegyiket szeretem, a szüleim gyerekkoromban, attól függően, hogy épp jó voltam, vagy rosszcsont, égetnivaló kölyök voltam, hol így, hol úgy mondták. Mezőkövesden születtem, és egy pici faluban, Cserépfalun nőttem fel nagy szabadságban. Fára másztam, leestem onnan, jártam az erdőt, játék közben összevissza ütöttem-vertem magam… Édesapám orvos, előfordult, hogy neki kellett összevarrnia a felszakadt számat. Utólag is hálás vagyok a szüleimnek, mert az életre neveltek, hagyták, hogy megismerjem a határaimat, megtanuljam a nehéz, kritikus, veszélyhelyzeteket is kezelni.
Mondhatjuk, hogy most veszélyhelyzetben van, búcsút kell mondania a munkahelyének.
O. B.: Hiszek Istenben. Azt gondolom, nem véletlenül járjuk azt az utat, amit járunk. Az, hogy 15 év után elküldtek a tévéből, ennél nagyobb baj soha ne legyen. Hány embert küldenek el a munkahelyéről?! Sokat. Én ezt a veszteséget túlélem, felállok belőle. Nyakas, határozott, őszinte, bátor vagyok, sajnos a világ nem az ilyen embereknek áll, a bátrak néha megütik a bokájukat.
Én igyekszem minden helyzetben kiállni magamért, elmondani a véleményemet, akkor is, ha tudom, betörik a fejemet. A nehéz helyzetben azt szoktam mondani magamnak, gyerünk, menjünk előre, poroljuk le magunkat… Ugyanakkor végtelenül alázatos is vagyok, de nem csak a hivatásommal kapcsolatban. Nekem a munkám a férjem mellett a küldetésem, a másik nagy szerelmem.
Ha fatalista, akkor hinnie kell abban, hogy miután elküldték a televíziótól, új ajtók nyílnak meg.
O. B.: Ebben hiszek, sőt biztosan tudom. Jól ismerem magam. Pontosan tudom, ki vagyok, milyen ember. Azt is tudom, néha sok vagyok, az anyukám szokta mondani, „kislányom, ne gesztikulálj ennyire, ne használd ilyen bátran az arcodat, mert néha csúnya is tudsz lenni.” Én a csúnyaságomat is vállalom, ebben is bátor vagyok.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Elfogadja magát olyannak, amilyen?
O. B.: Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy rémesen rossz lábaim vannak. Hosszú volt az út, amíg elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Mostanában szokták rám mondani, gebe vagyok, hülyén áll a hajam, az arcomról már nem is beszélve! 45 éves elmúltam, ha ránézek a nagyimra és az anyukámra, látom magam idősebben is, és akkor köszönöm, jól vagyok.
Manapság van egy fiatalságkultusz, divatosak a túlzások, például a felfújt száj. Akinek tetszik, csinálja, én köszönöm, de nem. Nemrégiben levettek rólam két anyajegyet. Két hétig azt éreztem, elvettek belőlem valamit, kevesebb lettem, megfosztottak valamitől. Rettegek bármilyen beavatkozástól. Nincs is szükségem változtatásra, mert a férjem úgy szeret engem, amilyen vagyok.
Visszatérve arra, hogy elküldték a tévétől. Akit elküldenek a munkahelyéről, lehet, hogy nehéz anyagi helyzetbe kerül, nem tudja eltartani a családját. Önnek ott a francia férje, ha anyagilag megszorul, ő biztosan a segítségére siet.
O. B.: Amikor a férjemnek elmeséltem, mi történt velem, azt mondta: „Én nem egy műsorvezetőt vettem feleségül, mindenben segítek, itt vagyok melletted.” Ez végtelenül jólesett, de ő pontosan tudja, büszke vagyok arra, amit felépítettem magamnak. Gyönyörű otthonom, autóm, saját cégem van, nem szeretnék a kiszolgáltatottja lenni senkinek, még a férjemnek sem.
Nincsenek és nem is lesznek anyagi gondjaim, mert a cégem rengeteg kisfilmet gyárt, kommunikációs tréningeket tartok, ezeket mind én szervezem, így gyártásvezető, rendező, főszerkesztő is vagyok, több lábon állok.
Hány éve is van férjnél?
O. B.: Négy évvel ezelőtt Flor Párizsban látott engem sétálni, látott majdnem megbotlani, utánam sietett. Szerelem volt első látásra.
Hogyan működik a távházasság? Ön Budapesten, a férje Párizsban él. Mi a közös nyelv?
O. B.: Angolul beszélünk, nagyon szexi, amikor megpróbál magyarul elmondani valamit. Persze én is tanulok franciául. Távházasság? Így ismertük meg egymást. Ezt szoktuk meg. Tudjuk, meddig tart a különlét, a maradék időt már fél lábon is kibírjuk. Fel sem merült, hogy ő vagy én feladjuk a hivatásunkat. Miért? Ha bármelyikünk így tenne, önmagát adná fel, és boldogtalan lenne.
Én tudom, kihez mentem feleségül, ő tudja, kit vett el, biztos vagyok benne, hogy mi örökre együtt maradunk. Úgymond, egy nyelvet beszélünk, mindenről egyet gondolunk, egy fele visz az utunk. Mindennap minden cselekedetünkkel a közös jövőnket építjük.
Mi volt a leghosszabb idő, amit együtt töltöttek?
O. B.: Két és fél hét. Budapesten voltunk, nyár volt, pokoli hőség, ráadásul elromlott a klímám, mégis otthon maradtunk. Izzadtunk, beszélgettünk, társasoztunk, rengeteget nevettünk. Ez még az esküvőnk előtt volt. Egyébként mielőtt kimondtuk az igent, Franciaországban elmentünk egy közjegyzőhöz. Nekem fontos volt, hogy Flor tudja, én mit hozok ebbe a házasságba. A közjegyző kemény kérdéseket tett fel, péládul, mi van akkor, ha én vagy ő hal meg előbb.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
