Psota Irén híres volt szeszélyességéről, hangulatingadozásairól. Pedig szíve mélyén nem vágyott másra, csak hogy szeressék, és hogy ő is viszontszerethessen. Abban hitt, hogy két ember akkor illik össze igazán, ha külsőleg is hasonlítanak. „Mindig engem választottak, de az ösztönrendszerem csak ahhoz vonzott, aki figurálisan a szó szoros értelmében hasonlít rám” – magyarázta életrajzi könyvében a színésznő, akinek számos férfi volt az életében, háromhoz hozzá is ment. A hetvenes évektől haláláig azonban egyedül élt.
Megalázó esküvő
Psota Irén 16 éves volt, amikor beleszeretett az Operaház későbbi koreográfusába, majd balettigazgatójába, Seregi Lászlóba. „Akkor még nem voltam tudatában, hogy az első szerelmemet élem. Három évig voltunk együtt, és ő lett a mérce az ’érintésre’. Istenien zongorázott, festett, táncolt. A humora, az intelligenciája – és különben is polihisztor volt! Akkor váltunk el, amikor én a Színművészetire, Laci a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett” – mesélte a színésznő első szerelméről.
Seregi pedig így emlékezett a kapcsolatra: „Egy kultúrcsoportban ismertem meg egy patentharisnyás, vékony, kissé egzaltált, nem szép lányt, akinek azonban gyönyörű dióbarna szeme volt. Kozmikus szemek…
Hirtelen tudott sírógörcsöt kapni, máskor nevetőrohamai voltak. Azóta is ilyen: szeretetreméltó, kiszámíthatatlan…”
Főiskolás korában aztán Irén beleszeretett a nála négy évvel idősebb Makk Károlyba. Olyannyira szerette a rendezőt, hogy gyereket akart tőle. Lehetett volna, nem is egyszer, ám a színésznő hagyta magát rábeszélni az abortuszra… Makk Károllyal öt évig alkottak egy párt, groteszk módon az esküvőjük napján ért véget a kapcsolat: a rendezővel már az oltárnál álltak, amikor Makk úgy döntött, egy másik színésznőt, a násznépben helyet foglaló Krencsey Marianne-t veszi el. Kevés megalázóbb helyzetet lehet ennél elképzelni. Nem csoda, hogy a rendező később megannyi szereppel igyekezett jóvátenni a színésznő ellen elkövetett bűnét.
Szerelem a rácsok mögött
Psota aztán csak hozzáment az első férjéhez, egy muzeológushoz. Barátai döbbenten álltak a kapcsolat előtt. Az a hír járta, hogy csak fogadásból ment a férfihoz, ő maga sem gondolta komolyan az egészet. Ezt bizonyítja az is, hogy pár hónappal az esküvő után szerelembe esett Molnár József belsőépítésszel, aki stílszerűen épp szőnyegvásárlás közben ismert meg.
„Mindennél előbbre valók voltak a beszélgetéseink, sétáink, érintéseink, egymásba simulásunk, együtt alvásunk, együtt ébredésünk. Ahogy etetett, ahogy megtervezte a cipőimet, ruháimat – még a gombot is rájuk –, ahogy lerajzolt, ahogy írt rólam…”
– idézte fel könyvében Psota Irén, akinek a második férje volt a nagybetűs férfi, hiszen tejben-vajban fürösztötte. Irénnek egy álma vált valóra ezzel a házassággal, hiszen nincstelenként nőtt fel, házastársa azonban mindent, de mindent megadott neki.
Az idilli kapcsolatnak aztán 1956 vetett véget. Ki tudja, mi történt, mindenesetre a férj disszidált, egészen Párizsig ment. Psota követte, de aztán meggondolta magát, és hazajött. Akárcsak a férje. Csakhogy míg Irén „szabadon” élhetett idehaza, Molnár Józsefet évekre börtönbe zárták. Hogy Irén mennyire szerette a férjét, jól mutatta, hogy mindent megtett raboskodó hitveséért. Látogatta, csomagot küldött neki, a házasság azonban tönkrement.
„Csak pótférje voltam”
Psota Irén később megismerkedett Ungvári Tamás műfordítóval, aki végül a harmadik, egyben utolsó férje lett. Vele tartott legtovább a házassága, egészen tizenkét évig. Végül aztán úgy döntöttek, hogy elválnak. Hogy mi nem működött köztük? Egyrészt az, hogy Psota Irén nem tudta túltenni magát Molnár Józseffel való szerelmén. Másrészt mert nem volt hajlandó a kiszolgáló feleség szerepébe bújni. Nem szívesen főzött például, amit férje rossz néven vett. De féltékenység, pénzügyi gondok, a munka is mind-mind belerondított a kapcsolatukba. „12 év még a börtönből is sok – mondta sokatmondón Ungvári a válásuk után. Később pedig így nyilatkozott a házasságukról: – Én csak egy pótférjként szerepeltem. Minden nyilatkozatában és könyvében különben mondja is, hogy nekem tulajdonképpen egy férjem volt.”
Bár Psota Irént végül egyedüllétre ítélte a sors, nem haragudott a férfiakra, sőt. Végezetül álljon itt egy igen beszédes meglátása: „Én nem tudom elviselni, hogy mellőlem akár a legkisebb kapcsolat is sebbel menjen el. Nem szabad sebeket ejtenünk a férfiakon, hiszen… olyan esendők. Sokkal magányosabbak, mint mi vagyunk. (…) Mi másként szeretünk, mint ők. Sajnálom, mert az élet rettenetesen rövid.”
Kiemelt kép és fotók: Tóth Beáta, Vahl Ottó; Fortepan/Lugosi Szilvia, Kotnyek Antal, Szalay Zoltán; Hangosfilm, Archív
