Kun Zsuzsa interjúja
2019-ben, majd’ húsz év után ért véget a televíziós karrierje. Kétségbe volt esve, hogyan tovább?
Azurák Csaba: Egyáltalán nem, egyetlen dologtól tartottam, lesz-e még olyan színes és izgalmas a munkám, mint amilyen a tévében volt. Elképesztő, mennyi élményben lehetett részem.
A tévézésben engem soha nem a képernyő vonzott, nem az, hogy megismernek az utcán, hanem a kíváncsiság.
Szerintem az, hogy vidéki srác vagyok, segített abban, hogy két lábon álljak a földön, és ne szálljak el.
Élet a tévé után
A televízió után a Budapest Honvéd volt a következő munkahelye, itt lett kommunikációs igazgató.
A. Cs.: Időm sem volt felocsúdni, és szinte azonnal megkerestek a Honvédtól, én pedig azonnal igent mondtam. A sport mindig is fontos része volt az életemnek, gyerekkoromban fociztam, kosaraztam, öttusáztam, szóval közel áll hozzám a sport, a kommunikációban pedig a televíziózás miatt mozogtam otthonosan.
A szűk négy évben, amíg ott dolgoztam, rengeteget tanultam, például azt, hogyan kell a sikereket és a kudarcokat kezelni. Amikor egyik héten nyert a csapat, akkor – ahogy az egyik edző fogalmazott – esküvő volt, a másik héten, amikor veszített, temetés.
Az is nagy tanulság volt számomra, hogy minden „visszatükröződik” a pályáról: amikor egy játékosnak rendben a magánélete, akkor a pályán is szárnyal, ha nincs rendben, az a teljesítménye rovására megy. Ez például az üzleti világban, aminek mostanság a részese lehetek, máshogyan van, ott hónapok is eltelhetnek, amíg kiderül, hogy egy stratégia rossz.
Sikertörténet az élete
Ha már a magánélet… Mondjuk, reggel konfliktusa volt a feleségével vagy a gyerekeivel, a feszültséget tovább viszi magával?
A. Cs.: A két kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt huszonegy évben, amióta a feleségemmel együtt vagyunk, és megszülettek a lányaink, hány olyan nap volt, amikor úgy jöttem el otthonról, hogy valami piszkálta a csőrömet. Ha volt ilyen, azonnal megpróbáltam megoldani.
Nem érzem ugyanis jól magam, ha valakivel összerúgtam a port, ha konfliktusom van.
Szeretek békességben, kiegyensúlyozottan élni, és hála istennek, Grétinek olyan a személyisége, hogy vele nehéz összeveszni. Egyébként én is éppen ilyen vagyok.
Júliusban betölti az 49. évét, az egész élete sikertörténet.
A. Cs.: Minden szempontból jóval több jutott nekem, mint amit én a székesfehérvári lakótelepi lakásunk hatodik emeleti erkélyén valaha is elképzeltem magamnak. A televízióban a képzeletbeli ranglétrán szépen mentem felfele, voltam riporter, műsorvezető, szerkesztő, főszerkesztő, hírigazgató, örültem ezeknek, de tudtam, ezek a pozíciók soha nem tartanak örökké. Így amikor hol az egyik, hol a másik véget ért, soha nem ért csalódás.
Lányok, a lányok…
A magánéletem? Mindig is azt gondoltam, most is ezt vallom, jó dolog ez az újságírósdi, de rengeteg olyan idősebb kollégával találkoztam, aki ma már szánja-bánja, hogy nem látta felnőni a gyerekeit. Én láttam, mert nekünk Grétivel mindig is a család volt a legfontosabb. A lányainkkal a közös programok, élmények, az, hogy sok időt töltsünk együtt, illetve sok időt töltsenek a nagyszülőkkel, az unokatesókkal. Arra is nagy figyelmet fordítottunk, hogy a szüleinktől hozott „batyunkat” átadjuk a gyerekeinek, így Zsófi és Hanna nem jártak elit iskolába, úgymond versenyistállóba. Fontos volt számunkra, hogy a józan ítélőképességük megmaradjon, hogy ne szakadjanak le a való világtól, ne éljenek burokban.
Abban is óriási mázlim van, hogy a feleségemmel anno egyáltalán találkoztam.
Ő sokkal csinosabb lány volt, mint amilyen helyes vagy kevésbé helyes fiú én voltam, amikor megismerkedtünk.
Ha visszanézem a 18 éves érettségi tablófotómat, bizony komoly kihívás volt számomra, hogy a fémkeretes szemüveggel, a középen elválasztott hajjal, a kasmír nyakkendőmmel, az arany nyakkendőtűmmel, a mályvaszínű zakómmal csajozzak. Gréti ennek ellenére látott bennem valamit, így én a jó sorsom vagy a Jóisten áldásának gondolom, hogy mi egymásra találtunk.
A lányaink már felnőttek, Zsófi idén megy egyetemre, Hanna valószínűleg jövőre. Kirepülőfélben vannak otthonról, de azt Grétivel mind a ketten tudjuk, hogy mi utána is szeretnénk aktív szülők, majd nagyszülők lenni. Szeretnénk részesei lenni az életüknek. Nyilván egy lépéssel hátrébb, mint kisebb korukban vagy most, de egy nagyon aktív ötvenpluszos lét él a fejemben.
Kiemelt kép és fotók: fotocentral.hu
